| Hello, valaki vagyok, elküldöm a fanfic végét, hát ennyi lenne, kiváncsi
vagyok, mit fogtok hozzá szólni. :D
Az egész olyan hirtelen történt, amire senki nem számított. Az egész
temetést is, olyan hirtelen csapták össze. Csak 3 nap telt el. Sue
mégse fogott fel belőlük semmit. Még mindig nem tudta elhinni. Pedig
már mindenki tudta, és semmi kétség nem volt, Jack meghalt. De
hogyan halhatott volna meg? Hiszen ez képtelenség! Sue nem is tudta,
Lucy hányszor nyitott rá úgy, hogy fel se fogta, hogy bent van. És a
legjobban az bántotta, hogy nem mondott el neki semmit. És már soha
nem lesz rá több esélye. Azt nem értette, hogy mások mégis hogyan
képesek így élni? Nem értette, hogy mehet így tovább az élet, mintha
semmi se történt volna! A nap felkel, és az emberek is ugyanúgy
mennek az utcán, pedig már mindennek vége. Sue tényleg így érezte,
hogy már semmi mentség nincsen. Nem értette, hogy lesz képes
elviselni ezt az egészet. Hogy hogy lesz képes így élni tovább. Már
semmit nem értett. Nem érdekelte, hogy ki és miért csinálta. Nem
érdekelte, mi történik vele, vagy bárhol máshol. Nem tudta, mit
csináljon. Nem tudott sírni. Most még nem tudott sírni. Mert annyira
nem fogta még fel ezt az egészet. Pedig már akart volna, de nem
lehetett.
Lucy, Tara és Carrie – akit még aznap hazahoztak a kórházból,
messzebb álltak.
Tara: Most mégis mit csináljunk? Én ezt nem bírom így tovább!
Lucy: Megbeszéltük, hogy mi nem látszódhatunk szomorúnak Sue előtt.
Carrie: Képtelen lesz feldolgozni.
Tara: Ez még nekem is nehéz, nem tudom elképzelni, neki milyen lehet.
Carrie: Valahogy ki kell tartanunk, amíg lát minket, nem szabad, hogy
még jobban fájjon neki ez az egész.
Bobby: (most jön oda) Megtaláljuk azt a mocskot, aki ezt csinálta. És
akkor..
Lucy: Nyugodj meg Bobby.
Bobby: Mégis hogy nyugodjak meg, mikor valaki megölte? Én is
megölöm őt.
A temetés elment, gyorsabban, mint várták. Talán túl gyorsan is.
Lucy: (Suehoz) Sue, gyere, már mindenki elment, nekünk is mennünk
kell.
Sue: Menjetek csak. Én még, maradok egy kicsit.
Lucy: Te is tudod, hogy nem lehet. Zárnak.
Sue: Nem baj.
Lucy: Sue, gyere.
És Lucy nagyon lassan vezette el Suet, de hiába is hagyták ott a
temetőt, nem hagyhatták ott azt a kínzó, fájdalmas emléket.
Az irodában
Mindenki csendben van és hallgat, mintha ezzel bármit is
változtathatnának a történteken. De nem akarnak beszélni, főleg Sue
előtt nem. Ott van a harag, és ezért igyekeznek, muszáj csinálniuk
valamit.
Egyszer csak elkezd villogni Sue lámpája. Sue maga se akarja felvenni.
De nem tud mit csinálni.
Sue: Sue Thomas.
- Tudom, ki vagy.
Sue: És maga kicsoda? Én is tudom, ki maga.
- Csak azért hívlak, hogy megmondjam, nem én tettem.
Sue: Mit?
- Nem én öltem meg a maga Mr. Hudsonét.
Sue: Tudom, hogy maga tette.
- Nem én tettem Sue. Azért hívlak telefonon, mert sajnos még mindig
nem sikerült rájönnöd a leveleim titkára. A te Mr. Hudsonöd rájött. De
nem öltem volna meg. Én nem őt akarom. Ezek nem az én módszereim.
Sue: Ezt mégis mért higgyem el? Nem érdekel, hogy maga ölte-e meg
Jacket, a lényeg az, hogy megölték. Nem érdekel, hogy maga kit akar
megölni.
És Sue lerakta a telefont. Mindenki csak kábultan nézett Suera.
D: Mért raktad le?
Bobby: Megtudhattunk volna valamit.
Sue: Nem értem, ti hogy vagytok képesek így dolgozni! Hogy vagytok
egyeltalán képesek így élni? Mikor Jack meghalt.
Még mindig nem tudta elhinni ezeket a szavakat. Hirtelen felkapta a
kabátját, és úgy ment el. El sem tudta hinni, hogy képes a nap sütni,
hogy lehet minden ilyen vidám? Gyorsan beült a kocsijába. Levi most
nem ült előre, mintha most ő is tudta volna, hogy ezt nem lehet. Sue
lehajolt hozzá, és megölelte. Még szerencse, hogy ő még itt volt neki.
Nem is akarta ezt gondolni. Mi az, hogy még itt van? Arra gondolt, hogy
mért nem mondta meg soha Jacknek, hogy szereti. Ha most itt lenne,
ha lenne rá mégegy esélye... De nincs. Már sosincs többé.
Beült a kocsiba, és indított. Fogalma se volt, hogy mit is csinál. Semmit
nem ér el azzal, hogy hazamegy. Fékezett a lámpánál. A lámpa olyan
különösen váltott át pirosra. Talán túlságosan is hirtelen fékezett. A
táskája leborult az ülésről. Felnézett a lámpára, ami még kitartóan
pirosat mutatott. Behajolt az üléshez, hogy összeszedje, ami kiborult a
táskájából. Levi ugatott.
De Sue nem hallhatta.
Az emberek az utcán
kiabáltak.
De Sue ezt sem hallhatta.
Hiába integetett mindenki, Sue nem vette észre. És a kamion, ami
közeledett felé, sehogy sem akart megállni. Nem ült ott senki, az mégis
teljes gázzal jött felé. De Sue nem vette észre, és hiába ordibált neki
mindenki. Nem menekülhetett meg.
Egyszercsak elkezdett rezegni Sue mobilja. Gyorsan megnyomta a
felvevő gombot. Valaki beleszólt, így Sue látta a kiírást.
- Sue, gyorsan fordulj meg.
Sue maga sem tudta miért, de hallgatott az üzenetre. Meglátta a
kamiont. Az egész egy pillanat alatt átfutott az agyán. Gyorsan elkapta
a kormányt. És gyorsan intett, hogy Levi ugorjon előre. Csak egy
pillanat műve volt az egész. Sue nem fogott fel semmit, nem hallotta
azt a hatalmas csattanást, csak percek múlva, mikor felnézett, látta, mi
is történt. A kamion még elérte őket, és el is vitte a kocsi másik felét.
De ők még életben voltak. Hihetetlen, de életben voltak.
Lucy: Sue. Sue! Jól vagy? (rohant oda)
Sue: Azt hiszem. Mindketten élünk még.
Lucy: Utánad jöttem az irodából. Gyere, gyorsan hívjuk a többieket.
Mindenki egy pillanat alatt ott termett.
Carrie: Autóbaleset lett volna. Pont, mint velünk.
D: A lámpával csináltak valamit, még mindig nem váltott zöldre.
Tara: És a táskád se magától borult ki. Távirányítás volt.
Myles: Akárcsak a kamionban. De egy kis hibát vétett. Még mindig lehet
észlelni a jeleket. Ez alapján be tudjuk mérni.
D: Akkor induljunk is.
Sue: Te hívtál Lucy?
Lucy: Nem, mért, hívott valaki?
Sue: Igen, valaki azt mondta, hogy forduljak meg. Akkor láttam meg a
kamiont.
Lucy: Ismeretlen szám volt?
Sue: Igen. Lucy, én most haza akarok menni.
Lucy: Rendben, gyere. Hazaviszlek.
Sue nem is tudta, bánta volna-e, ha beléjön az a kamion. Nem tudott
másra gondolni, csak Jackre. Ő nem örülne neki, hogy ilyeneket gondol.
De legalább mondhatott volna neki valamit. Legalább ne halt volna meg
egyből. De nem tudott mit tenni. Még figyelte, ahogy Lucy kimegy a
lakásból, és ott maradnak Levi-al. Nem tudott most semmit csinálni,
egyszerűen csak annyira fájt. Megsimogatta Levi fejét, majd leborult az
ágyra, hogy úgy sírja ki végre fájdalmas és szívettépő bánatát.
Másnap reggel Lucy ébresztgette Suet.
Sue: Jack te vagy az?
Lucy: Sue, én vagyok, Lucy.
Sue: Mi az, mi történt?
Lucy: Emlékszel, tegnap megpróbáltak megölni.
Sue: És utána mi történt?
Lucy: Te hazajöttél, a többiek pedig egész este a tettest keresték.
Carrievel be kell mennetek azonosítani. Most hívtak fel.
Sue: Értem.
Lucy: Sue, jól vagy?
Sue: Persze, semmi bajom, tényleg.
Lucy: Csinálok neked reggelit. És Sue, ha beszélni szeretnél valamiről,
én mindig itt vagyok.
Sue: Tudom Lucy köszönöm.
Lucy kilépett az ajtón, és elmorzsolt a szemében egy könnyet. Elég volt
Jacket elveszteniük, nem veszíthetik el Suet is.
Carrie: Na, mi az?
Lucy: Sosem fogja kiheverni.
Carrie: Tudom. Már évek óta erre a pillanatra várok, hogy elkapják, és
most mégsem tudok örülni neki. De megkapja, amiért megölte Jacket!
Lucy: Ne felejtsd el, nekünk ki kell tartanunk.
Bent az irodában
D: Carrie, akkor te tudod azonosítani nekünk?
Carrie: Mégis hogy tudnám? Nem láttam soha. Csak..érzékeltem. Én
felismerem, hogy ő az, de ezt mégis hogy magyarázzátok ki?
Myles: Meg vannak a módszereink.
Tara: Itt van róla néhány adat. Már gyerekkorában megállapították,
hogy zseni. Később kutató intézetben dolgozott, mindig azt vallotta,
hogy sose keressék ilyen dolgokra az ellenszert, mint a..vakság.
Carrie: Hiszen ez nem egy betegség. A szüleim nem is ezért csinálták.
Tara: De kirúgták az intézetből. Ezzel elvesztette az állását, a lakását,
a kocsiját és ebbe..
Myles: ..beleőrült.
Tara: Pontosan.
Lucy: Vagyis itt van egy őrült zseni. Mi a neve?
Tara: Daniel White. Eddig még sosem volt büntetve. Most viszont úgy
látszik egy sorozatgyilkossal van dolgunk.
D: Rendben. Ki akar bemenni hozzá kikérdezni? Ja..
Bobby: (súgja D-nek) Koncentrálj haver, ne hozd szóba többször
Jacket, mint amennyire muszáj. Te is tudod. (mostmár úgy, hogy Sue is
láthassa, mit mondd) Én inkább nem. Még a végén engem kéne
börtönbe zárni utána.
D: Na, ki vállalkozik rá?
Hallganak. Egyikük sem akarja kikérdezni Jack gyilkosát.
Sue: (eddig hallgatott) Majd én.
Lucy: Sue, biztos vagy benne?
Sue: Persze, bemegyek.
Bent ül egy teljesen átlagos férfi. Sue sokkal idősebbnek képzelte még
eddig. Ha nem tudná ki ő, talán még jóképűnek is tartaná. A legjobban
talán ő maga furcsálta, hogy nem undorodik ettől az embertől.
Sue: Üdvözlöm. Sue Thomas.
Daniel: Te is tudod, hogy tudom, ki vagy.
Sue: Szóval..miért ölt meg ennyi embert?
Daniel: Ne mondd ezt, hogy megöltem. Senkit nem öltem meg. Sok
mindenki őrültnek hisz. De nem vagyok az. Ezek a kutatók mind istent
akartak játszani. De ezt nem engedhetik meg.
Sue: Szóval beismeri, hogy maga tette?
Daniel: Te jobban tudod.
Sue: De, mért akarta megölni Carriet? Igazán nem ártott senkinek.
Daniel: Figyelj szivi, nem hagyhatnánk ezt a gyilkosságos dolgot? Te is
tudod, hogy én csak neked akartam jót.
Sue: Mivel, hogy megölte Jacket?
Daniel: Nem én öltem meg, értsd már meg! Én nem őt akartam! Hanem
téged.
Sue: Vagyis rosszul célzott..
Daniel: Dehogyis. Én nem hibázok. Ellentétben veled. Még a levelekre
sem jöttél rá.
Sue: Milyen levelekre?
Daniel: Azokra, amiket te üres papíroknak hittél. A te Hudsonöd viszont
rájött a taktikájára.
Sue: Miért követett mindenhová?
Daniel: Te is tudod, hogy mindig látom, mit csinálsz, hallom, amit
mondasz. Nem tudsz előlem elfutni. Nem tehetsz semmit.
Sue: Vagyis nem is Carriet akarta megölni?
Daniel: Mért akarna valaki megölni egy egyszerű vak lányt? Nem ezt
mondtátok?
Sue: De maga megölte Jacket. Ezt nem nézhetik el magának.
Daniel: Mondtam már, hogy nem én öltem meg. Én téged akarlak.
Sue: Megölni?
Daniel: Mondhatjuk így is. De még elgondolkodom rajta. Talán te élve
többet érsz nekem.
És erre közelebb hajol Suehoz. És lassan, nagyon lassan megérinti a
haját.
Lucy: Gyorsan, valakinek be kell mennie érte.
D: Amíg Sue nem jelez, addig nem tehetjük, te is tudod.
Sue: Mit csinál?
Daniel: Nem tiltakozol. Pedig tudod, hogy akár most is itt
megölhetnélek.
Sue: Persze hogy tudom. A fegyver a bal zsebében van.
Daniel: Jobb megfigyelő vagy, mint gondoltam. Rajtad kívül senki nem
volt képes kiszúrni. Talán tényleg többet érsz nekem élve, mintha
megölnélek.
Lucy: Be kell mennünk! Csak nézz be!
D: Nem tehetjük. Sue, jelezz már!
Daniel megöleli Suet. Sue pedig nem tiltakozik.
Daniel: Ezt tényleg nem vártam tőled.
Sue: Mégis minek néztél engem?
Daniel: Szóval már tegeződünk, ez bíztató.
Daniel kinyújtja a kezeit, hogy megfogja Sue arcát és megcsókolja. Azt
hitte, hogy Sue hagyni fogja. És ezt le is lehetett olvasni az
arckifejezéséből. De valamire Daniel sem számított. Sue hirtelen kikapja
Daniel zsebéből a pisztolyt, és rászegezi.
Sue: Miért nem undorodom tőled? Miért nem?
Daniel: Nem értelek.
Sue: Talán ha pár évvel korábban ismerlek meg, és nem mint a leendő
gyilkosomat, akkor talán..
Carrie: Ez nem igaz, hogy mondhat ilyeneket?
Sue: Ez nem igaz, hogy mondhatok ilyeneket? Legszívesebben
lelőnélek. Megölted Jacket.
És ennél a mondatnál egy halvány könny csorog végig az arcán.
Lucy: Még mindig nem mehetünk be?
Sue: De nem fogom megtenni. Maga sem ölt meg engem. Ugyan nem
jószándékból. De akkor sem sikerült. A legjobb, ha most börtönbe
megy.
Daniel: Én már beletörődtem. De te beletörődtél már a saját sorsodba?
Nem én öltem meg Jacket, ezt te is be fogod látni. Sok sikert neked..az
élethez.
Erre bejönnek ketten és megbilincselik. Sue már rég leeresztette a
pisztolyt.
Sue: Mért emelte fel a kezét, nem is volt megtöltve.
Daniel: Mindketten tudtuk. De azt, ha töltve lett volna, sem öltelek
volna meg vele. És még csak annyit, hogy látszik, hogy tényleg
szerettted.
Sue és Lucy lakásán.
Sue: Miért nem undorodtam tőle? Még mindig nem tudom elhinni az
egészet.
Lucy: De már vége van, Sue. Már nem árthat neked.
Sue: Nem akart megölni. Nem értem. Jacket mégis megölte. És ezt
letagadta. De miért beszélek így róla? Hiszen csak egy gyilkos aki..
Lucy: Sue, nyugodj meg. Mostmár vége van. (és megöleli Suet)
Valahogy tovább kell lépned. (és Sue arcán egy könny csordul le, hiába
próbálta visszatartani) Minden rendben lesz.
Sue: Semmi sem lesz már olyan, mint régen.
Lucy: De mi mindannyian itt vagyunk neked, Sue. Tudom, senki nem
pótolhatja, de ki fogod bírni, tudom. Erős vagy.
Sue: De ehhez nem eléggé.
Sue lassan elengedte Lucyt. Megtörölte a szemét, mintha ezzel
kitörölhetne bármilyen fájdalmas emléket.
Este volt már. Sue csendben nézett le a városra. Olyan furcsa volt,
hogy minden ment tovább. De ő nem tudott továbblépni. A szél
csendben fújt, de Suet nem zavarta. Maga sem tudta, mi óta állhatott
már így a korlát mellett. Nem tudta, meddig fogja így kibírni. Előbb-
utóbb beleőrül az egészbe. Először vallatta be magának, hogy nem tud
így, Jack nélkül élni. Képtelen rá. Hiába is próbálta folyton kiverni a
fejéből, nem sikerült. Aztán szép lassan beletörődött. Nem tehetett
mást. Gondolkodott azon, milyen lesz mostantól élni. De nem is akart
igazán belegondolni. Nem akart így élni. Sorrol-sorra jutottak eszébe
az emlékek. Most akart volna sírni. De most nem lehetett. Sóhajtott
egyet. Úgy érezte, áll mögötte valaki. Lassan megfordult. Nem sikított
fel, pedig nagyon megijedt.
- Jack te vagy az?
- Sue? Még csak nem is lepődsz meg? Mit csinálsz itt?
- Azt hiszem én sem tudom.
- Még Levit sem hoztad magaddal?
- Nem, egyedül akartam lenni egy kicsit.
Sue tudta, hogy a levegőbe beszél. Annyiszor elképzelte, hogy Jack itt
van mellette, és beszél hozzá. De tudta, hogy valójában senki nincs ott.
- Olyan valóságosnak tűnsz, Jack.
- Valóságos is vagyok.
- Hát persze.
Sue visszafordította a fejét a városra. Tényleg kezd megőrülni.
- És mesélj, mi történt?
- Elkaptuk, aki meg akart ölni.
- De túlélted.
- Igen, hála valakinek. De te nem élted túl. Annyira sajnálom Jack.
- Nem kell.
- Néha sajnálom, hogy engem mért nem lőtt le ott.
- Ez kedves tőled.
- Mégis hogyan éljek így otvább Jack? Te voltál az, aki segített bejutni
az FBI-hoz. Mégis mit tudok most csinálni.
- De itt vagyok.
- Itt vagy, de csak a fejemben.
- Haza kéne menned lepihenni.
- Még nem akarok. Nem akarok visszamenni és úgy tenni, mintha mi
sem történt volna.
- Azt hittem jobban fogsz örülni, ha újra látsz.
- Tudom, hogy ez képtelenség. Láttalak meghalni. Ezer ember igazolja.
- Nem vagy jó állapotban.
- Te sem lennél jobb-ban az én helyemben.
- (egy mosoly jelenik meg az arcán) Szóval fontos voltam neked.
- Nem csak... de mit is tagadok? Úgysem hallad már soha. Az egész
csapatnak fontos voltál, tudod te is.
- Azért nem siratsz meg.
- Most nem tudok sírni.
- Nem is fogsz. Én vagyok az, Sue.
- Tudom Jack. De bármilyen élethűre is képzellek, nem tudom elhinni,
hogy tényleg itt vagy. Akkor tényleg megőrülnék.
Hallgatnak egy ideig.
- Ha mégis kiderülne, hogy nem haltam meg, mit csinálnál?
- Nem akarok belegondolni. Fogalmam sincs. Tudom, hogy ez nem
történhet meg.
- Mit fogsz most csinálni?
- Nem tudom. Képtelen vagyok így élni, érted?
Sue feléfordítja a fejét, és annyira akarja, hogy az a könnycsepp végre
legördüljön az arcán. De az sehogy se akar.
- Annyira sajnálom Jack.
- Én sajnálom.
- Képtelen vagyok hazamenni. Mert tudom, hogy te úgysem jöhetsz
velem. Csak képzellek, már csak ez maradt nekem, de nem akarom
még, hogy véget érjen az álomkép.
- Sue, ki kell tartanod.
- Mindenki ezt mondja. De képtelen vagyok kitartani. Elképzelem, hogy
3 vagy 4 év múlva, ugyanígy fogok itt állni. Sosem fogom kiheverni.
- Veled rosszabb történt, mint velem. Azt hittem, nem fogsz ennyire
összetörni, ha már... nem leszek.
- Már nem vagy.
- De itt vagyok Sue. Gyere, menjünk haza.
- Ne menj el még, kérlek. Hogyan maradhatnék erős? Hidd el Jack, így
már nincs értelme hazamenni. Így már nincs értelme bemenni holnap.
Így már nincs értelme semminek.
- Sue...
- Értsd meg, nem tudom egész életemben játszani, hogy semmi baj.
Talán az lenne a legjobb, ha én is...
- Sue, ezt verd ki a fejedből. Senki nem ezt várja tőled. (Majd a
szemébe néz, és meglátja a bennerejlő kétségbeesést.) Én sem ezt
várom tőled.
- Ó Jack...
Majd Sue arcán lassan legördül az első könnycsepp. Mostmár nem akar
sírni. Pedig tudja, hogy ezt kell. A másik magához huzzá, és átöleli,
hogy Sue sírjon a vállán. És ki is tör belőle a zokogás. Érzi, hogyha
vége lesz, akkor megkönnyebbül. Nem tudja elengedni. Csendesen sír,
amíg el nem úszik az utolsó könnye is. Majd csak áll, hogy
megnyugodjon végre. De nem akarja elengedni. Csak áll, és annyira
érzi, mintha tényleg lenne ott valaki, és még ha a kezével érzi is a
kabátját, a fejében tudja, csak a levegőt öleli.
Másnap az irodában
Bobby: Lucy, Sue bejött már?
Lucy: Nem, direkt hamarabb ide akartam érni.
Tara: Mégis mit csinált tegnap?
Lucy: Beállított Jackkel az oldalán, aztán köszönt, és lefeküdt. Nem
tudtam magamhoz térni.
Myles: De Jack meghalt, legalábbis úgy tudtuk. (mindenki ránéz)
Megmagyarázná végre valaki, hogy mi is történt?
Jack belép a szobába
Myles: Én azt hittem, hogy te...
Bobby: Mind azt hittük. Szóval, beavatnál minket végre?
Jack: Tudom, hogy meglepő, és igazán jó érzés tudni, hogy ennyire
hiányoztam, de muszáj volt.
Tara: Ha nem örülnék annyira, hogy tényleg itt vagy, legszívesebben
megfojtanálak ezért.
Lucy: De láttuk ahogy lelőttek. Mi történt?
Jack: Tudtam, hogy megakarja ölni Suet, mikor végülis én is kaptam egy
levelet. Tehát engem is figyelt. Ne nézzetek így, ez volt az egyetlen
megoldás.
Bobby: Ha nem magyarázod el rögtön, azt hiszem még mindig inkább
elhiszem, hogy egy szellem, mintsem az igazi Jack Hudson áll itt
előttünk.
Jack: Szóval megkértem valakit. Tieteket nem lehetett, hiszen a
gászotoknak valódinak kellett lennie. Csak egy embernek szóltam, itt
az FBI-nál dolgozik, és ráadásul pontosan is céloz. Ami pedig a legjobb,
nem pletykál senkinek, és közülünk csak én ismerem. Megkérdezhetitek
tőle, ha kell, megadom a mobilszámát.
Myles: Ez nem változtat azon, hogy lelőtt, tehát meg kellett volna
halnod.
Jack: Köszönöm a bíztatást Myles, de a helyzet az, hogy vaktölténnyel
lőtt. Az orvossal pedig beszéltem, hogy mint halottat könyveljenek el.
Felnyitathatjátok a koporsómat is. Üres lesz.
Lucy: Akkor te hívtad fel Suet, hogy forduljon meg. Te mentetted meg.
Jack: Mondom, hogy ez volt az egyetlen esély.
Bobby: Már csak egy utolsó kérdés. Amikor lelőttek, Sue ott volt veled.
Nem lélegeztél, egyből meghaltál. Sue csak nem feltételezne ilyet, ha
nem vette volna észre biztosan.
Jack: Igen, ez a másik dolog, amiben szintén egy orvos barátom volt a
segítségemre. Egy pillanatra el lehet fojtani a lélegzetet, mintha csak
halott lennél. Tőle kaptam erre, egy "csodaszert".
Lucy: Hát ezt jól kitervelted. Azért azt ne felejtsd el, hogy még tarozol
nekünk. Ennyivel nem úszod meg.
Ebben a pillanatban lép be Sue Levi-al és Carrievel az ajtón. Mindenki
elhallgat.
Carrie: Sziasztok. Nem is gondoltam, hogy már mind itt lesztek.
Sue: Én se, főleg, hogy ennyien.
Sue még mindig nem tud hinni a szemének. Ha a szíve mostmár mást is
mondd.
Egy nappal később
Lucy: Gyere Sue, indulnunk kell. Azta, jól nézel ki.
Sue: Igazán semmi kedvem ehhez a bálhoz.
Lucy: Ahogy senkinek se, mégis minden évben túléljük. Carrie kész van
már?
Sue: Elég sokáig készülődik. Azt mondta, nem kell neki segítség. És, a
meglepetésünk készen áll?
Lucy: Igen, már mindent el...Carrie, nagyon csinos vagy.
Carrie: Hát, kösz. Megpróbáltam minél többet beleadni, úgyis ez lesz az
utolsó estém veletek.
Sue: Majd később várunk vissza. Hiszen, ha jól tudom, még mindig FBI
ügynök akarsz lenni.
Lucy: Na gyertek, majd ott folytatjátok a beszélgetést, mert ha most
nem indulunk el, már biztosan elkésünk.
A "bálteremben"
Tara: Azt hittem már sosem értek ide. Carrie, nagyon csinos vagy.
Carrie: Köszönöm szépen, te is.
Tara: Kösz, de honnan...
Carrie: Ahogy felénk fordultál a ruhád széle súrolta a padlót. Csak
selyemből lehet ezzel a hanggal. Ahogy veszed a levegőt, arrébb arébb
fújsz egy-egy "tollpihét" a nyakadban lévő boán. És hallom ahogy,
néha-néha hozzáütötted a karperecedet a nyakláncodhoz, ami ez után
következtetve ezüstből van. Csak csinos lehetsz.
Bobby: Váó, ez aztán lenyűgöző. Igazi FBI ügynöknek születtél.
Carrie: Köszönöm.
Lucy: Még szerencse, hogy Mylesról nem kell ilyen pontos jellemzést
adni. Látatlanba is biztos vagyok benne, hogy hogyan fog kinézni.
D: Sziasztok. Úgy látom már mind itt vagytok. Á, azt hiszem Jack túl
sokáig volt halott.
Sue: Nahát, Donna, örülök, hogy te is itt vagy.
Tara: Hogy bírtad rászánni magad, hogy elgyere? Neked szerencséd
van, még csak nem is kötelező.
Donna: Órákig nyaggatott, hogy én is jöjjek vele. De nem bánom.
D: Így legalább lesz indokunk hamarabb hazaindulni.
Jack ebben a pillanatban lép be a terembe. Összenéznek Sueval, és
Sue arcáról egy pillanatra eltűnik a mosoly.
Bobby: Nahát, a mi kedves Jackünk is megérkezett végre. Azt hittem
már túl erősen szögezték rád a koporsót.
Jack: Ha-ha-ha Bobby. Inkább örülj, hogy megint viszontlátsz. Mostmár
legalább tudom, mennyire sajnálnátok, ha én nem lennék.
Lucy: Azt hiszem a legjobb, ha leülünk.
Myles: Sajnos nem lesz vége hamarabb, ha hamarabb kezdjük.
Sue: Hát, ha már így itt vagyunk, lenne egy kis meglepetésünk a mi
kedvenc FBI ügynök jelöltünknek.
Carrie: Nekem? Hogyhogy?
Sue: Sajnos ugyan ezt nem tudtuk becsomagolni neked, de azért van
rajta egy masni. Lógasd le a kezed a székről. Csak várj egy pillanatot.
Carrie egy nagyon halk ugatást hall, és talán életében először, nem is
hisz a fülének. De az most sem csapja be.
Carrie: Egy kutya? Nekem, hogyhogy? - és simogatja a kis kölyökkutya
fejét - Ráadásul azt hittem ide tilos kutyákat behozni.
Lucy: Nem akármilyen kutya. Vakvezető.
Myles: Még egy hét képzés, amin te is ott vagy, és már örökre
elválaszthatatlanok lesztek.
Carrie: Ezt nem tudom elhinni.
Jack: Én mért nem tudtam erről?
Lucy: Hát Jack, ha elfelejtetted volna halott voltál.
Carrie: Melyikőtök ötlete volt?
Tara: Sueé.
Carrie: És, neve van már?
D: Arra gondoltunk, hogy te nevezd el valahogy.
Carrie: Nem is tudom. Azt hiszem...igen. Levinak fogom hívni.
Lucy: Ez érdekes, erre nem számítottam.
Carrie: Ha az én példaképeim...ti vagytok, akkor azt szeretném, ha
nekem is olyan jó kutyám lenne, mint Levi.
Bobby: Hát akkor, örülünk, hogy „tetszik”.
Carrie: Én is örülök. Visszaadtátok egy vak lánynak az álmát és az
életkedvét.
Carrie egész este nem tudja elengedni új kutyáját. Máris megkedvelték
egymást. Talán ez az a láthatatlan kapocs, ami most, és majd később
is összetartja őket. Jack egész este próbálja elkapni Sue pillantását, de
ő láthatóan kerüli. Nem tud Jack szemébe nézni. Talán még most sem
fogta fel.
Jack: (súgja Bobbynak) Még mindig nem tudja elhinni. Sose fog
megbocsátani nekem.
Bobby: Túl nagy kockázatot vállaltál haver. Nem örül neki, hogy ezt
tetted vele.
Jack: De nem értem, azt hittem örülni fog, ha kiderül, hogy mégsem
haltam meg.
Bobby: Túl nagy volt a sokkhatás. Adj időt neki.
Jack: De mégis vidám, és én...mintha itt se lennék.
Bobby: Még mindig könnyebb lesz neki ezt feldolgozni, mintha tényleg
meghaltál volna. Hiszen láttad, milyen állapotban volt.
Jack: De...
Bobby: Csak nézz rá. Örül neki, hogy megint itt vagy. De annyira nem
számított erre, hiába reménykedett benne. Ezt neked is el kell
fogadnod.
Az este a megszokott unalmassággal telik el. De ezt senki nem
mutatja, hiszen tudják, Carrie mennyire örül, hogy itt lehet, FBI
ügynökök között, amilyen ő is szeretne majd lenni. Már nincs benne az
a kis ellenkezés, amit mutatott, mikor a szülei meghaltak. Már elfogadta
az életét, és tud benne boldog lenni, végre, mostmár.
Ugyan még a rendezvény korántsem közeledik a végéhez, egy pincér
közelít Sue felé.
Pincér: Maga Sue Thomas?
Sue: Igen, én vagyok.
Pincér: Valaki ezt küldi magának.
Sue: Ki küldi?
Pincér: Nem tudom. Nekem is másvalaki hozta, hogy adjam oda
magának.
Sue értetlenkedve veszi kezébe a borítékot. Mintha csak fel akarták
volna adni. Már rajta van minden, a cím, a bélyeg, csak a feladó nincs.
Leragasztották. Miért tenne ilyet valaki, ha úgysem akarta feladni?
Felnyitja a borítékot. Egy balsejtelem fut át a fején. És a megérzései
most sem hagyják cserben. A borítékban nincsen más, csak egy
teljesen üres, egyszerű fehér papír.
Sue: Nekem most...majd mindjárt...visszajövök.
Gyorsan rohan be a mosdóba, nem s gondolkodik, látja-e valaki, A
papírt belenyomja a mosdókagylóba, és szép lassan engedi rá a vizet.
Majd a betűk, ahogy számított is rá, kirajzolódnak rajta.
„Sue, ne ijedj meg. Ezt a levelet egy barátod írja. Ne félj, akit az FBI
lecsuk, nem jön ki ilyen hamar a börtönből. Légy 8 óra 45 perckor az
erkély már nem a terembe nyíló ajtajánál. Tudom, hogy ott leszel,
kíváncsi vagy.”
Sue gyorsan az órájára néz. 8 óra 43. Nem tudja, menjen-e. De a levél
írójának igaza volt. Túl kíváncsi. Gyorsan átmegy a termen. Látja, hogy
Lucy értetlenkedve néz rá az asztaltól. De most nem érdekli. Fogalma
sincs, még ötlete se, mi lehet ez az egész.
Az ajtónál valaki háttal neki áll. Aki az erkélyen van, sőt aki a teremben,
az végképp nem láthatja őket. Sue sejti ki lehet az, de nem igazán
hiszi el.
Sue: Jack?
Jack: Sue? Ezt te írtad?
Sue: Mit? Én nem...
Sue kikapja a kezéből a levelet. Pont ugyanolyan, mint a sajátja, csak a
szöveg más egy kicsit.
„Jack, ne ijedj meg. Ezt a levelet egy barátod írja. Ne félj, akit az FBI
lecsuk, nem jön ki ilyen hamar a börtönből. Légy 8 óra 45 perckor az
erkély már nem a terembe nyíló ajtajánál.
És mégvalami: kérj fel táncolni!”
Sue: Ezt, nem én írtam. Én is kaptam ilyet.
Jack (megnézi Sue levelét) Valaki direkt hívott ide minket.
Sue: Jó terv. De nem értem mit akartak ezzel.
Jack: Mindegy, úgyis...beszélni akartam veled.
Sue: Tényleg? Miről?
Jack: Tudom, hogy haragszol rám, amiért eljátszottam a halálomat. De
csak így menthettelek meg. Miattad csináltam.
Sue: Tudom Jack. De értsd meg, ezt nem tudtam volna elviselni.
Jack: Tudom Sue. De nem engedem, hogy meghaljak. Ne félj.
Sue: Ki fél? (mosolyog)
Jack: Így visszagondolva érdekes volt látni téged tegnapelőtt.
Sue: Olyan mintha évekkel ezelőtt lenne.
Jack: Még mindig nem hiszed el, hogy tényleg én vagyok?
Sue: Már kezdek beletörődni. Még mindig magam előtt látlak, ahogy
lelőttek.
Jack: De nem lőttek le.
Sue: Lassan kezdem elhinni. Csak...félek hogy egyszercsak hirtelen
felébredek. És rájövök, hogy az egészet csak álmodtam.
Jack: Gondolj arra, hogy csak álmodtad, hogy meghaltam. És most
ebből ébredtél fel.
Hosszan egymás szemébe néznek, ha nem is mondanak semmit. Sue
úgy érezte, kapott még egy esélyt az élettől. Még egyet, hogy sose
felejthesse el, milyen fontos is neki Jack. És habár tudta, hogy Jack
tényleg nem halt meg, most úgy érezte, tényleg visszakapta. Mostmár
nem félt Jack szemébe nézni. Mostmár tényleg elhitte, hogy ott van
mellette, és érezte, hogy még sokáig nem hagyja ott. Boldog volt,
kimondhatatlanul boldog. Úgy érezte, ha sose fog más örömet látni, de
Jack ott lesz vele, akkor is boldog lesz, bármi történjen.
Jack: Hát, csak egyféleképpen tudhatjuk meg, ki írta a levelet.
Sue: Tényleg? És hogy?
Jack: (elkapja Sue kezét) Felkérhetlek táncolni?
Sue: Nem is tudom. Egyszer már sikerült.
Mosolyogva mennek be a terembe.
Carrie: Szépek így, igaz?
Lucy: Mármint Jack és Sue?
Carrie: Igen. Mit gondolsz, ki írta nekik a leveleket?
Lucy: Milyen leveleket?
Carrie: Hé, még neked is van mit tanulnod a kerítőnségben. (és Lucyra
kacsint)
Lucy: Á, így már értem!
Carrie: Ne aggódj, majd beavatlak.
Sue: Na, szerinted?
Jack: Fogalmam sincs. De majd kiszedjük belőlük. Jól táncolsz.
Sue: Hát, jó a partner.
Jack: Köszönöm.
Sue: És, milyen volt, halottnak lenni?
Jack: Azt hiszem még várnék egy kicsit az egésszel-
Sue: Helyes.
Jack: De legalább láttam, hogy festenél, ha meghalnék. Hogy nem
tudnál így élni.
Sue: Ezt ugye nem azért mondod, hogy az orrom alá dörgöld?
Jack: Eszemben sincs.
Sue: Rendben. Elfogadom a bocsánatkérést.
Jack: Ne felejtsd el, hogy én mentettem meg a te életed, és nem
fordítva!
Sue: Hm, ez igaz. Ráadásul kétszer is.
Jack: Kétszer?
Sue: Igen. Egyszer a kamion elől. Egyszer pedig azzal, hogy
visszajöttél.
Jack: Igazából, el sem mentem.
Sue: Tudom. De jó arra gondolni, hogy visszakaptalak.
Jack mosolyogva néz rá. Suenak csak pár perc múlva esik le, hogy egy
kicsit elszólta magát.
Sue: Vagyis...Örülök, hogy megint itt lehetsz.
Jack: Így legalább kaptál mégegy esélyt, hogy velem táncolhass.
Sue: Hát, ha belegondolok...ezért mindenképpen megérte.
Jack: Akkor ezt most bóknak veszem.
Úgy érzik, mintha rajtuk kívül senki sem lenne abban a teremben. Sue
ugyan nem tudja, milyen zene szólhat, de úgy érzi, valahol legbelül
mégis hallja. Kapott mégegy esélyt, és tudja, mostmár nem fog hátat
fordítani soha többé.
Jack: Talán mégsem olyan borzalmas ez a bál mint hittem.
Sue: Főleg, mivel te is itt vagy.
Sue: (gondolja) El sem hiszem, hogy ezt kimondtam.
Jack: (gondolja) El sem hiszem, hogy ezt kimondtad.
Jack: De semmit se érnék ezzel a tánccal, ha nem te táncolnád velem.
Sue Jack szemébe nézett, és nem tudott már mást mondani. De nem is
akarta. Úgy érezte, ez a tánc sosem fog véget érni. Ahogy az élete
sem, egyhamar. És ha majd tíz év múlva gondol vissza erre a pár
estére, pontosan úgy fog rá visszaemlékezni, mintha még mindig itt
volna.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
