| Reggel az F.B.I.-nál. Demetrius megy Sue után a folyosón.
D: Sue.
Sue: Á, szia.
D: A főnök látni szeretne.
Sue: Köszi, máris megyek.
A főnök irodájában.
Főnök(bocs, hogy nem tudom, hogy hívják): Sue, elég fontos dologról
kellene beszélnünk.
Sue: Hallgatom.
Főnök: Biztosan hallott a két hónappal ezelőtti autóbalesetről.
Sue: Nem, nem hallottam róla.
Főnök: Egy állítólagos balesetben egy teljesen üres kocsi nekiütközött
egy másiknak. Amiben a szülők és a kislányuk utazott. A szülők
meghaltak, de a lány életben van. Tulajdonképpen már nem kislány, 16
éves. Mikor felépült, azt kérte, hogy hozzánk jöhessen. De ez nem
minden. Vak. Már születése óta. De az az álma, hogy az F.B.I.-nál
dolgozhasson.
Sue: De minthogy vak, erre gondolom nem sok lehetőség van.
Főnök: Természetesen nincs. És még csak 16 éves. Viszont ő az
egyetlen, aki segíthet nekünk kideríteni valamit a rejtélyes
autóbalesetről.
Sue: Értem. De hogy jövök én a képbe?
Főnök: Azt hiszem, ha valaki, hát akkor maga biztosan megérti a
helyzetét. És mivel az ügyet magukra bízom, így amúgy is érdekelt
lenne.
Sue: Köszönöm. Mikor találkozhatok vele?
Főnök: Holnap fog idejönni. Azt szeretném, ha először veled találkozni.
Sue: Értem. Kíváncsi vagyok.
Már a szobában.
Tara: Szóval egy lány vak, és most elvesztette a szüleit is. Biztos
rendkívül maga alatt lehet.
Sue: Éppen ez a furcsa. Egyeltalán nincs.
Jack: Jó, hogy rád bízták az ügyet. De én is kíváncsi leszek rá.
Bobby: Mindenesetre engem az autóbaleset is érdekelne.
Myles: Így igaz, teljesen véletlenül egy beindított de vezető nélküli
kocsi belerohan egy másikba? Felettébb különös.
Lucy: Így igaz, de bármilyen furcsa, semmien nyomot nem hagytak.
D: Távirányítás lett volna?
Tara: Majd átnézem a kocsit. Vagyis ami maradt belőle.
Sue: Azt hiszem ez a lány az egyetlen aki segíthet nekünk.
Lucy: Mit is mondtál, hogy hívják?
Sue: Carrie. Ha jól emlékszem Carrie.
Jack: Egy vak, 16 éves lány és az az álma, hogy az F.B.I.-nál
dolgozzon? Egy átlag 16 éves lánynak sem jutna eszébe ilyesmi.
Sue: De pont ez az, hogy ez nem egy átlag 16 éves lány. És ez az ami
engem érdekel.
Másnap reggel. Sue nagy izgatottsággal jön be az F.B.I.-hoz. Közben
összetalálkozik Jack-el.
Sue: Szia Jack.
Jack: Mi az, Sue? Csak nem izgulsz?
Sue: De, rettenetesen. Nem tudom, hogy menni fog-e. Nem biztos,
hogy képes vagyok rá.
Jack: Ugyan Sue, ha neked nem megy, akkor senkinek nem menne.
Sue: De mégis, foggalmam sincs, mit csinálok majd.
Jack: Szeretnéd, hogy, bemenjek veled?
Sue: Ez kedves tőled Jack, de most azt hiszem, jobb, ha egyedül
megyek. Nem gond?
Jack: Nem, dehogyis. De elkísérlek.
Sue: Kösz.
Sue belép a szobába, ahol már várja a főnök. Sue legnagyobb
meglepetésére a lányon alig lehet észrevenni, hogy vak, már így első
ránézésre. Teljesen átlagos 16 évesnek tűnik.
Főnök: Sue, bemutatom neked Carrie-t.
Sue: Szia, Sue Thomas.
Carrie: Örülök. Megengeded?
Sue: Persze. (Carrie „végignézi” Sue arcát a kezével)
Carrie: Ilyesminek képzeltelek.
Sue: És ez itt a kutyám, Levi.
Carrie: Megngedi, hogy…őt is megnézzem?
Sue: Persze, csak nyugodtan.
Carrie: Nagyon aranyos kutyus. Bocsánat, szabad lenne, hogy Sueval
kettesben maradjak? Vagyis…hármasban Levial.
Főnök: Persze, természetesen. (kimegy)
Carrie: Te süket vagy, igaz?
Sue: Igen. De szerencsére itt van nekem Levi, hogy a fülem legyen.
Carrie: Én el sem tudnám képzelni úgy az életem, hogy nem hallok.
Sue: Szereted a kutyákat? Nem gondoltál még arra, hogy neked is
legyen egy?
Carrie: Á, nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb gazdi egy
kutya számára. Különösen, hogy most eléggé össze-vissza van az
életem.
Sue: Nem szeretsz beszélni róluk, igaz?
Carrie: A szüleimről? Dehogynem. Nem rázott meg az egész. Nem
vagyok magam alatt.
Sue: Ezt nem egészen értem. Nem szeretted őket?
Carrie: Dehogyisnem, én nagyon is szerettem őket. Csak teljesen fel
voltam rá készülve, hogy meg fognak halni. Tudta, hogy ez lesz.
Sue: Tudtad? Hogy érted ezt?
Carrie: Csak mindent megfigyeltem. Percre pontosan tudtam, mikor
halnak majd meg. Hallottam, ahogy jött a kocsi. Csak abban nem
voltam biztos, hogy én is meghalok-e.
Sue: Szóval tudtad, hogy nektek fog jönni valami? Akkor mért nem
beszélted le róla szüleidet?
Carrie: Nem hitték el. Pedig tudtam, hogy ez lesz.
Sue: Fáj róluk beszélni, látom rajtad.
Carrie: Nem, dehogy (megtörli a szemét) nem akarom, hogy gyengének
higgyenek.
Sue: Ez nem gyengeség. Természetes, hogy hiányolod őket.
Carrie: Én bátor akarok lenni. Nem egy gyönge valaki, aki lépten-
nyomon elsírja magát.
Sue: (Carrie elsírja magát, ő megöleli) Semmi baj.
Carrie: Figyelj, ne beszéljünk inkább róluk. Rendben?
Sue: Rendben. Hol alszol most?
Carrie: Hát, tulajdonképp sehol. Itt is, meg ott is.
Sue: Szeretnél nálam aludni?
Carrie: Komolyan? Az nagyszerű lenne!
Sue: A barátnőmmel, Lucyval lakok. Mindkettőnknek jó lenne, ha egy
kicsit te is ott lennél nálunk.
Carrie: Ez óriási! Nem zavarlak titeket?
Sue: Nem, persze, hogy nem!
Carrie: Köszönöm szépen.
Sue: És az F.B.I.-nál szeretnél dolgozni?
Carrie: Ó, igen. Ami még pár hónapja titok volt, azt mostmár majdnem
mindenki tudja. De muszáj voltam elmondani, hogy ide jöhessek.
Sue: Jól tetted, hogy elmondtad. Mióta szeretnél az lenni?
Carrie: Jaj, már nagyon régóta. De persze nem mondtam el senkinek.
Kinevettek volna.
Sue: Mért nevetnének ki? Nem baj, ha vannak álmaid.
Carrie: Egy vak lány, aki az F.B.I.-nál akar dolgozni. Elég meredek
elképzelés, nem gondolod? De az, hogy tudom, hogy te is itt vagy,
reményt ad nekem.
Sue: Ne add fel az álmaidat. Sikerülhet.
Carrie: Ahogy neked is sikerült. Persze tudom, hogy nálam erre nem
sok esély van, de legalább most egy kicsit itt lehetek.
Sue: Én örülök neki, hogy itt vagy.
Carrie: Féltem, hogy majd csak azt akarod, hogy mindig a balesetről
beszéljek, hogy ki tudd deríteni. De jól esik, hogy velem is foglalkozol.
Sue: Carrie, ez nem egy feladat, hogy beszélgessek veled. Senki nem
írta elő nekem. Mégis itt vagyok.
Carrie: Te vagy az első ember akinek elhiszem, hogy önszántából tesz
értem valamit.
Sue: Mért nem bízol az emberekben?
Carrie: Ők nem bíznak bennem. Ugyan, hisz mit is tudnék így elvégezni,
hiszen vak vagyok.
Sue: Szerintem nagyon is értékes ember vagy. Ne mesélj be magadnak
valamit, amit soha senki szájából nem hallottál.
Carrie: Hiszek neked. (Mosolyognak) Lehetne, hogy találkozzak a
többiekkel is? Úgy értem, akikkel együtt dolgozol.
Sue: És akikkel most te is együtt fogsz. Egy kicsit F.B.I. ügynök leszel.
Carrie: De jó érzés ezt így hallani. Mehetünk?
Sue: Persze! Idehívjam őket, vagy eljössz hozzájuk?
Carrie: Elmegyek.
Sue: Szeretnéd, hogy Levi segítsen neked?
Carrie: Nem, hangok után tudok menni. Mindennek van egy kis
rezgése. És, tudom, hogy itt vagy, ha esetleg le akarnék esni a lépcsőn.
Sue: Így igaz. De először akarsz valakivel találkozni, vagy elég, ha
mindenkivel a szobában találkozol?
Carrie: Hogy érted ezt?
Sue: Itt van Jack, az egységünktől, elkísért ide.
Carrie: Á, értem. De szerintem egyszerűbb, ha mindenkivel ott
találkozok.
Sue: Rendben.
Kilépnek a szobából.
Sue: (mutogat, így Carrie nem tudja, mit beszélnek) Szia. Elmegyünk
megismerkedni a többiekkel, elég ha csak ott találkozunk veled.
Jack: (ő is mutogat) Rendben. Megyek utánatok.
Carrie: Szia Jack-Jacknek hívnak, igaz? Nem látlak ugyan, de tudom,
hogy itt vagy. Hallom.
Jack: Szia Carrie. Jack Hudson.
Carrie: Megengeded? (őt is megnézi, vagyis végigtapogatja az arcát a
kezével) Örülök. Megyünk?
Sue: Persze, megyek előre.
Lucy és Sue lakásán
Jack: Ennyi csomagod van, Carrie?
Carrie: Igen, és még egyszer köszönöm, Jack.
Jack: Nagyon szívesen.
Lucy: És, hol szeretnél aludni? A kanapét nem nagyon ajánlom, de
aludhatsz valamelyikünknél, ha gondolod.
Carrie: Köszönöm, de nekem a kanapé is tökéletesen megfelel. Nem
akarok a terhetekre lenni.
Lucy: Nem dehogyis, de ha a kanapét választod, azért az sem olyan
rossz hely.
Jack: Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én elég éhes vagyok.
Sue: Egyetértek.
Carrie: Köszönöm, de most azt hiszem nem tudnék enni.
Lucy: Menjetek csak, mi majd addig elleszünk itt, rendben?
Carrie: Persze, kíváncsi vagyok a lakásotokra.
Sue: Hát akkor majd nemsokára visszajövök, addig is jó multást.
Jack és Sue sétálnak az utcán (ahogy szoktak)
Jack: Kitalálom. Azt fogod mondani, hogy mintha csak önmagadat
látnád.
Sue: Nem egészen. Igen is meg nem is.
Jack: Akkor tévedtem.
Sue: Különös lány. Első ránézésre teljesen átlagosnak tűnik. De mégis
ahogy beszél, nem néz ki 16 évesnek.
Jack: Értem mire gondolsz.
Sue: Mindig az az érzésem, hogy fölöslegesnek érzi magát. És tudta,
hogy meg fognak halni a szülei.
Jack: Hogy érted ezt?
Sue: Nem nagyon akart beszélni róluk. Óvatosan tudunk tőle megtudni
pár dolgot. Nem mutatja, de azért eléggé rosszul érzi magát. Ekkor
mondta, hogy tudta, hogy meg fognak halni.
Jack: Rettenetesen furcsa ügy. De ő az egyetlen, aki segíthet nekünk.
Szerinted teljesül az álma?
Sue: Hogy az FBI-nál dolgozzon? Hát persze, hogy teljesül. Én hiszek
benne.
Jack: Szerintem te vagy most az egyetlen ember a világon, akiben
megbízik.
Sue: Tényleg bízna bennem? Én is bízom benne.
Jack: Ha én ilyen helyzetben lennék, én is biztosan bíznék benned.
Sue: Úgy érted, hogy most nem bízol?
Jack: Tudod, hogy értem.
Sue: Ha bóknak szántad, köszönöm.
Jack: (nem tudja, mit mondjon, majd témát vált) Ez is egy kicsit furcsa
benne nem igaz?
Sue: Hogy érted ezt?
Jack: A 16 évesek nem mind arról álmodoznak, hogy majd az FBI-nál
akarnak dolgozni. Nem lázad, teljesen más mint mindenki.
Sue. Különös egy lány, az biztos, de hát ki nem más mint mindenki? Mi
sem vagyunk egyformák.
Jack: Szerencsére.
Sue: Így igaz. Nem bírnám elviselni ha olyan lennék mint te.
Jack: Ebben egyetértünk, belőlem egy is éppen elég, nem igaz?
Sue: (mosolyognak) De mostmár megyek fel, el nem tudják képzelni,
hogy hol lehetek ennyi ideig.
Jack: Holnap találkozunk.
Sue: Igen. Akkor szia.
Jack: Szia. (Sue csendben, sokára megy be, de nem mondanak semmit-
ahogy szokták)
Másnap az FBI-nál
Tara: Sue, ezt a borítékot neked küldték.
Sue: Kicsoda?
Tara: Fogalmam sincs, neked van címezve. De nincs rajta feladó.
Lucy: Nyisd ki, kíváncsi vagyok.
Sue: Ez érdekes. Egy üres lap van benne.
Tara: Egy üres lap?
Sue: Igen.
Lucy: Biztos összecseréltek valamit.
Sue: Csak hogy ne dőljön meg a titkos hódoló elméleted, igaz?
Lucy: Mért, nem tudhatod.
D: Emberek, talán megtudtunk valamit.
Jack: Így van, elég érdekes.
D: A kocsi amivel elütötték Carrieéket, lopott kocsi. Egészen pontosan
akkor az, ha nem baleset történt. Ez a kocsi egy parkolóé, állítólag már
évek óta ott állt. Lehetetlen felkutatni a tulajdonost.
Bobby: Mért is nem sejtettem, hogy így lesz.
Myles: De mért akarna elütni valaki egyeltalán egy átlagos családot?
Teljesen érthetetlen!
Tara: Már ha átlagosak voltak…Valami ok csak kellett, így elkezdtem
keresgélni. Egyenlőre még nincs sok eredmény, de folytatom a
keresést.
Sue: Carrieből nem tudnánk semmit kiszedni, nem akarom elijeszteni,
majd beszél ha szeretne.
Bobby: Tényleg, ő mért nincs most itt?
Lucy: Fel kell készülnie erre az egészre, délután fog jönni.
Tara: Állj, talán találtam valamit. (kivetít egy képet) Ez a kép a
balesetről készült, természetesen utána. Itt a kocsioldalról ütközött
neki Carriéknek. De a kocsiban ha közelebbről megnézzük nincs
teljesen lenyomva a kézifék, ez pedig egy nem annyira meredek rész.
És ha megnézitek a kocsi benzinmutatóját, nem üres, pedig azt kéne
mutatnia, ha csak nem indította be valaki.
Myles: De a kocsiban nem ült senki, ebben biztosak vagyunk.
Jack: Távirányítás lett volna?
D: Lehetséges, keressünk további nyomokat, és nézzetek utána, hogy
történtek-e már hasonló balesetek.
Lucy: Sue, mindjárt dél. Elmész Carriért vagy elmenjek helyetted?
Sue: Nem kösz, elmegyek én.
Lucy: Valami baj van, Sue?
Sue: Nem, dehogy, csak valamiért olyan rossz érzésem van. Ennyi az
egész.
Lucy: Nem akarod, hogy elmenjek veled?
Sue: Nem, köszönöm, talán hazatalálok egyedül is.
Sue: Nem, köszönöm, talán hazatalálok egyedül is.
Lucy: Levit itt hagyod addig? Szerintem most nincs sok kedve veled
menni.
Sue: Én is azt hiszem, úgylátom elég fáradt ma. Úgyis mindjárt
visszajövök. Negyed óra az egész.
Lucy: Úgy legyen, kiváncsi vagyok, hátha addig kiderítünk valamit.
Sue beér a lakásba. Furcsálja, hogy senki nem jön. Nagyon rossz érzés
fogja el. Pedig az ajtó kulcsra volt zárva. És csak neki és Lucynak van
hozzá kulcsa, a zárat pedig nem tudják kinyitni egy egyszerű
tolvajkulcsal. „Carrie, itt vagy?” Kérdezi, pedig tudja, hogyha
válaszolna is, úgysem hallaná meg. Lassan, nagyon lassan lenyomja a
konyhaajtó kilincsét. Annyira gyorsan dobog a szíve, hogy fél, mindjárt
elájul. Az ablak zárva. Ezt egy kis résen át is észreveszi. Nyitja tovább
az ajtót, fél, de tudja, nem szabad megállnia. Ahogy kinyitja az ajtót
Carriet látja, ahogy fekszik a földön. A homlokán egy nagy zöld folt. A
feje mellett a mikrósütő. Mintha a fejére húzta volna. Sue hirtelen
megfordul. Fél, hátha van még itt valaki. Gyorsan körbeszalad a
lakásban, nem tud kimenni onnan, De nincs ott senki. Átnézi az összes
szekrényt, és minden helyet, ahova egy ember beférhet. De sehol
senki. Gyorsan a mobiljához kap. És tárcsáz.
Sue: Jack! Azonnal ide kell jönnöd.
A kórházban
Sue és Jack egymás mellett ülnek. Várnak, várnak valamire és félnek,
nagyon félnek valamitől. Nem beszélnek, talán mindketten arra várnak,
hogy a másik szólaljon meg. Még Levi is, akit Jack természetesen
magával hozott ott fekszik a lábuknál, mintha ő is tudná és érezné,
hogy valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben.
-Ez nem baleset volt-mondja Sue, de nem tud ránézni Jackre még.
Jack: Pedig minden ezt mutatja. Nem lesz semmi baj-de még ő maga
sem hisz a szavinak.
Sue: De ha bármi történne, én, én…
Jack: Nem a te hibád Sue.
Jack megfogja a nő kezét, és először néznek egymás szemébe.
Sue: Valahogy sosem tudtam megérteni Carriet. Mi annyira
különbözünk. Ő az egész világot a hangokra alapozza, én meg, ugye a
szememre.
Jack: Sue, nálad jobb társat Carrie nem is találhatott volna.
Sue: De Jack, mi lesz, ha mi lesz ha esetleg…
Jack: Ne gondolj ilyenekre.
Sue: Mért nem jött be velünk már reggel? Vagy mért nem maradtam
vele?
Jack: Sue.
De már szavakkal nem tudja megnyugtatni, mikor Sue letöröl a
szeméből két könnycseppet. Jack megöleli, és tudják, hogy ez többet
mondd minden szónál. Ekkor lép be az orvos. S ami egyébként más
helyzetben nagyon zavarba hozná őket, most eszükbe sem jut, és nem
érdekli őket, meg sem fordul a fejükben, hogy látta őket így.
Mindketten felállnak.
Orvos: Ne féljenek. Már minden rendben lesz.
Sue: Biztosan?
Orvos: Igen, mostmár semmi okuk az aggodalomra.
Jack: Tulajdonképpen mi történt?
Orvos: A padlóra kiborult valami. Talán le akart hajolni, hogy
feltakarítsa. A kezével megkapaszkodott a konyhapultban, így
beleakadt a keze a mikrohullámú zsinórjába. Aztán megcsúszott, és a
fejére rántotta a mikrosütőt. Bele is halhatott volna, de szerencsére
még időben behozták. Egy kis agyrázkódás, még pár napig bent
tartjuk, de utána mehet.
Sue: Szóval maga szerint baleset volt?
Orvos: Természetesen. Egyértelmű baleset, semmi kétség. Bemennek
hozzá?
Jack és Sue egymásra néznek.
Jack: Menj csak, én megvárlak itt.
Bent a szobában.
Sue lassan lejép, és leül Carrie ágya mellé. Nem akar megszólalni, csak
megfogja a lány kezét. Így ülnek pár percig, mikor Carrie szólal végre
meg.
Carrie: Jack is itt van?
Sue: Igen, kint vár.
Carrie: (elmosolyodik) Sejtettem. Szépek vagytok együtt.
Sue nem tudja mit mondjon. Nem akar most ellentmondani Carrienek.
Sue: Köszönöm.
Carrie: Rendes tőled, hogy nem kezdesz el faggatni.
Sue: Miért tenném?
Carrie: Mindenki ezt szokta. Szerinted baleset volt?
Sue: Hát…Te gondolom tudod.
Carrie: Nem, nem tudom. (felül) Csak sejtem.
Sue: Feküdj vissza. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtál ma bejönni
hozzánk. DE nemsokára bejöhetsz.
Carrie: (nem mosolyog már) Valamit el kell mondanom. Nem születésem
óta vagyok vak.
Sue: Ezt meg hogy érted?
Carrie: Végig nézhetsz minden papírt. Nem találsz semmit. Én is csak
nemrég tudtam meg. A baleset után.
Sue: Az autóbalesetre gondolsz?
Carrie: Igen. Kicsit kutakodni kezdtem. És megtudtam, hogy volt egy
másik balesetünk, 3 éves koromban. Akkor vakultam meg. De semmire
nem emlékszem.
Sue: Hát, ezen nem csodálkozom.
Carrie: Ezek nem balesetek voltak. Valaki meg akar ölni. De miért?
Sue: Már mért akarna bárki is megölni téged? Vagy a szüleidet?
Carrie: Fogalmam sincs. És talán nem csak minket.
Sue: Semmi nincs benned, aki valami miatt is meg akarhatna ölni. És a
szüleidet sem. Rendes emberek voltak.
Carrie: Érezted már úgy, hogy egy sötét labirintusban össze-vissza
bolyongsz, de a kiutat sehol sem találod? És azt sem érted, miért is
kerültél ide?
Sue: Mindannyian sokszor érzünk így.
Carrie: Én állandóan.
Pár percig hallgatnak.
Carrie: Senki sem hinne nekem. Először még én sem hittem magamnak.
Hogy valaki meg akar ölni? Ugyan! Miért? Mindenki csak kinevetne
miatta.
Sue: Hát, ezt nem tudhatod, amíg ki nem próbáltad. Én nem nevetlek ki.
Carrie: Hiszel nekem?
Sue: Hiszek neked. Ne félj, nem hagyjuk, hogy bárki is megölhessen.
Carrie: Hogy mutatod azt a jelbeszéddel, hogy bízom benned?
Sue megfogja Carrie kezét, és megmutatja, hogy mutassa el.
Carrie: Köszönöm.
Sue: Szívesen.
Carrie: Mostmár ideje menned. Én elleszek itt.
Sue: Biztos? Azért még bejövök majd hozzád, ha nem baj.
Carrie: (újra mosolyog) Köszönöm Sue.
Sue: Mit köszönsz?
Carrie: Hogy segítesz nekem.
Sue: Ugyan, hisz te is nekem. Szia.
Carrie: Szia.
És ahogy Sue megy ki a szobából, Carrie a semmibe is elmutogatja,
hogy „bízom benned”.
Újra a váróteremben
Ahogy Sue kilép az ajtón, valami határtalan békességet érez a
szívében. És érzi, hogy valami megfoghatatlan kapocs mostmár
összeköti őket.
Jack nem tudja, mit mondjon, csak kérdően néz, és Sue bólint, hogy
mehetnek. És a kíváncsiság nem olyan erős Jackben, hogy
kérdezősködni kezdjen, mikor kilépnek a kórház ajtaján. | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
